Elsősorban azt, aki él, és nem visszaél a világszínvonalú villányi kékszőlő terroir nyújtotta lehetőségekkel.

A Villányi borvidék modern története finoman fogalmazva is tele van ellentmondásokkal. Nevezhetjük ezt „növekedési fájdalomnak” is, hiszen a felnőtté válás folyamata mindig nehéz. Viszont egy idő után fel kell nőni, akár tetszik, akár nem és vállalni a felelősséget.

 Dr. Szűcs Róbert

Az, hogy három és fél évtizeddel ezelőtt nem lehetett meghatározni és elhelyezni Villányt a nemzetközi vörösbor közegében, érthető. Nem voltak olyan tudatosan végrehajtott összehasonlító kísérletek, melyek eredményei reális összehasonlítási alapot teremtettek volna a jóval régebben a modern bor világában mozgó sikeres külföldi régiókkal. Pénzügyileg is hátrányban volt szinte minden hasonló adottságú külföldi borvidékkel szemben és objektív okokból hiányzott a modern borkultúra átfogó ismerete is. Erre azonban 2024-ben már nem lehet hivatkozni.

A ’90-es évek és a 2000-es évek elején a fogyasztók hatalmas bizalmat szavaztak Villánynak és ezt a piacon pénzben is kifejezték.

Persze mindenhol, ahol a pénz feltűnik, elkezdődik a trükközés is. Nagyon sokan boldogan vették tudomásul, hogy a nem túl bonyolult fajta, a Villányban elfogadható minőséget produkáló kékoportó (ma már kötelezően „portugieser”) viszonylag könnyű profitot jelent. Nagy hozamú fajta, nagyon gyorsan piacra lehet dobni és akkor még hajlandóak voltak érte szokatlan magas árat is megadni. Ennek a jó világnak a 2008-as gazdasági válság vetett véget, amikor egyik napról a másikra lefeleződött a villányi portugieser piaci ára. Érthetően.

A másik varázsszó a „barrique” volt. Szinte kötelező volt feltüntetni a címkén a magasabb eladási ár érdekében. Nincs is semmi baj a kishordós érleléssel, rendkívül fontos szerepe van az ízek és a bor komplexitásának kialakításában, de nem varázspálca, ami minden középszerű dolgot nagyszerűvé alakít.

Meggyőzhetetlen volt a villányi borászati döntéshozó közeg abbéli meggyőződése is, hogy mindösszesen 3 szőlőfajta telepítését támogatta pozitív diszkriminációval a telepítési pályázatok során: portugieser, kékfrankos és cabernet franc.

Ez a döntés előre láthatóan káros volt.

A portugieser, mint fajtabor népszerűsége annyira lecsökkent, hogy önálló fajtaborként már alig fellelhető palackozott formában.

A kékfrankos, ami százalékarányban magasan a legnagyobb mennyiségben termesztett magyar kékszőlő fajta, a gazdasági észszerűséget nézve nem piacképes. Akármilyen kitűnő vörösbort készítünk belőle, a fogyasztók nagy többsége a magasabb minőségért nem hajlandók jelentősebb pénzt áldozni, mondván „tizenkettő egy tucat”, mi a különbség az alföldi, egri, szekszárdi, soproni vagy villányi kékfrankos között. Az élvezeti értéket tekintve nyilván van, de ezt senki nem magyarázta és nem fogja elmagyarázni nekik. Az értékes villányi terroirt pedig szükségtelenül csökkentette e fajta, mondjuk ki, bután erőszakos „hype”-olása. A kékfrankos kitűnő rozé alapanyag, lehet, hogy sokan, a 2010 körül kezdődött, piramisjátékhoz hasonlító rozéfelfutás miatt „fántásztikus” lehetőséget láttak benne, de ez a játék bebukott.

A cabernet franc kicsit más kávéház. Mint a Jammertal Borbirtok nagy nemzetközi borversenyek sokaságán bebizonyította, hogy bár valóban lehet lenyűgöző, az általános világelithez (merlot, pinot noir, cabernet sauvignon) sorolandó borokat készíteni e szőlőből, maga a fajta rengeteg problémával küszködik. Praktikus szempontokat figyelembe véve alapvető gondok vannak vele:

Jó évjáratot igényel és még akkor is optimálisan kell megválasztani a szüret időpontját.

Borászati szempontból fontos a pontos erjesztési dinamika és még fontosabb az érlelési stratégia. Nem felkészületlennek való fajta.

Mivel fő termőterületén, a Loire-völgyben elég zöldfű ízű, gyengébb alkoholtartalmú tételeket produkál, az általános marketing megítélése pénzügyi szempontból világszerte gyenge. Kicsit többet erről:  A nehéz sorsú cabernet franc – Jammertal Borbirtok (blog.hu)

A végső döfés a „Villányi Franc” márka kialakítása volt. A helyi marketing zsenik által keresztülnyomott jogszabály alapján DHC „prémium” minősítésű cabernet franc csak „Villányi Franc” néven kerülhet közforgalomba. Sok sikert… Biztos szexi hangzás ez Manchesterben, Hamburgban vagy Leuvenben egy vinotékában vagy borbárban.

Egyszóval a fenti problémás fajták oltárán sikerült feláldozni a merlot-t és cabernet sauvignont.

Soha nem lehet késő, el kellene kezdeni Villányban egy olyan folyamatot, mely előképe talán Chateauneuf-de- Pape lehetne. Európában talán ez a borvidék adja a legmagasabb átlagos minőségű prémium kategóriájú vörösborokat (az össz-kibocsátás százalékában). Kb. másfélszer akkora, mint a Villányi borvidék, 13 elismert szőlőfajtával, melyekből bármilyen házasítású vörösbort készíthetnek.  Azt, hogy ezt a borvidék ikonikus kiszerelésében hozhatja forgalomba valaki, csakis a rendkívül szigorú – és semmilyen mértében nem részlehajló – érzékszervi minőségi bírálat dönti el. Ennek köszönhetően a vásárló nyugodtan bízhat abban, hogy a termék megéri az érte kiadott pénzt. 

A villányi terroir semmilyen szempontból nem rosszabb, mint a világhíres Bolgheri vidék. Az utóbbi években az időjárás miatt Villány előnybe is került. A kételkedőknek javasoljuk, kóstolják meg 2015 -től az Ornellaia-kat és Sassicaia-kat. A valóban jó villányi vörösökhöz képest is 4-10-szeres árú borokról van szó, az élvezeti értékről itt nem nyilatkoznánk, de ahhoz képest elég nagy hűhót láthatunk… Csakhogy Villányhoz nem kapcsolódik semmi, ami az igényes pénzes (bor)turistákat oda vonzaná, nem úgy, mint a Ligur-tenger vidéke. A mérsékelt igényű turistákra jelentős gazdasági értéket jelentő borvidéket pedig nem lehet alapozni.

Egyszóval, valóban Villány tesz bennünket naggyá, de ehhez szegény terroirnak segítenünk kellene. Le kellene számolni a mennyiségi szemlélettel, fele annyi bort kellene sokkal magasabb általános minőségben termelni. Kínálati helyett keresleti piac kialakítása lehetne a cél. Aki jó vörösbort akar, az fizesse meg, de kapja is meg maradéktalanul a pénze ellenértékét.

Címkék: