Néhány szó a világszerte elterjedt és helyi szőlőfajtákról

Ha borszőlőről beszélünk, az első szóba kerülő nagy választóvonal a „világfajták” és az „autochton” fajták között húzódik. De mit is rejtenek ezek a kifejezések?

A világfajta kifejezést azokra a borszőlőkre vonatkozik, melyeket a nem egy jól meghatározott földrajzi területen termelnek, hanem elterjedtek mind az öt kontinensen. Ezek közé tartozik a merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc, pinot noir; fehérek közül a chardonnay, sauvignon blanc, sémillon.

Az autochton szőlők a „bennszülöttek”. Különböző okok miatt egy-egy borvidékhez kötődnek. Vannak közöttük, melyek valóban évezredek óta megtalálhatóak az adott helyen, vannak azonban olyanok is, melyeket néhány száz éve telepítettek jelenlegi termőterületére, és – miután őseik eredete többé- kevésbé homályba veszett – az adott területre jellemző fajtaként tartjuk számon. Az előbbiekre példák a piemonti nebbiolo, Puglia környékéről a primitivo, Szicíliából a nero d’avola, az Ebro- és Duero folyók völgyeiből a tempranillo. Utóbbiakra hazánkban a furmint, a Kárpát-medencében a kékfrankos, Argentínában a malbec vagy Kaliforniában a zinfandel.

Miért nem terjedt el a rengeteg fajtából csak egy tucatnyi a nagyvilágon? Hiszen egyedül Portugáliában több, mint 250 autochton fajtát tartanak számon. De ki ismeri a helyieken kívül a moreto-t vagy a ramisco-t?

Ennek két alapvető oka lehet.

Az első ok a terrior.

A terroir – kissé leegyszerűsítve, de lényegileg – a szőlőfajta-talajszerkezet-klíma találkozása. Amennyiben az adott fajta jól érzi magát a közegében, optimálisan képes fejlődni, úgy megfelelő élvezeti értékű bor alapanyaga lehet.

A világfajták kevésbé érzékenyek az eltérő időjárási körülményekre és talajviszonyokra, illetve tág határok között mozgó körülmények között – bár különböző karakterisztikájú – de jól értékelhető borokat adnak.

Az autochton fajták adott esetben egyedi igényekkel bírnak ( például a nagy hő- és napsütésigényű dél-olasz fajták), vagy éppen fordítva: a furmint rendkívül strapabíró szőlőként ( alacsony pH- és szárazságtűrő képesége folytán ) meg tudott telepedni Tokaj repedezett vulkanikus talaján. Külön szerencse, hogy ugyanott a botritisz rendszeresen aszúsodást, nem pedig nedves rothadást idézett elő a fajtánál.

Egy példa arra, időnként mit kell kibírnia egy autochton fajtának. Köves, száraz hegyoldal; Douro-völgy, Portugália.

A második ok kissé profánabb.

Ahogyan a borüzletben faék egyszerűséggel megfogalmazzuk: a népszerű fajták népszerűek, a nem népszerű fajták nem népszerűek. A világfajták a legelfogadottabb és leginkább igényelt ízvilágot képviselik. A legtöbb autochton fajta rétegízlést képvisel. A torrontes Argentínában népszerű, a furmint Magyarországon, az agiorgitiko Görögországban. Rengeteg marketing költéssel meg lehet ismertetni e fajtákat szélesebb körben is, ettől azonban senki nem fogja őket tömegével telepíteni Dél-Afrikában vagy Ausztráliában. Még az olyan – egyébként nemzetközileg kedvelt – szőlővel sem próbálkoznak Toszkánán kívül sehol, mint a sangiovese. Természetesen kalandos kedvű szőlészek – borászok mindenütt vannak, de az ő általuk kísérletként telepített autochton ültetvények a statisztikai hibahatárt sem érik el.

Magunk részéről jó szívvel ajánljuk, hogy próbáljanak ki egy világfajta – autochton házasítást, a Jammertal Grand 2017 tételünket. A kékfrankos gyümölcsössége a merlot bársonyosságával a felkészült borász jól sikerült kísérletének ritka szép példája.